Ma kaptunk egy levelet az egyetemtől és én feltettem magamnak a kérdést, hogyan jutottam el idáig? 

Jelenleg másodéves biológus hallgató vagyok az ELTE-TTK-n. Ez az a klisés történet amelyben a kislány 6 évesen teljesen komolyan odaáll a szülei elé és azt mondja, "tudom mi leszek ha nagy leszek!". Mindig is tudtam, hogy tudománnyal szeretnék foglalkozni. Igaz, a legelső tudom mi leszek válasza még paleontológus volt, ugyanis a dinoszauruszok és különböző őslények gyakran képezték érdeklődésem tárgyát. Azt hiszem ennek köze lehet ahhoz a tényhez, hogy nem nagyon találtam barátokra az óvodás éveim alatt. Na de ahogy teltek múltak az iskolás évek, egyre inkább körvonalazódott bennem, hogy mi is érdekel igazán. Persze voltak periódusok amikor elgondolkodtam mondjuk az újságírói, a jogász, illetve a művészeti pályán is. Utóbbin olyannyira, hogy 14 évesen egy művészeti gimnáziumba nyertem felvételt amit aztán pár hét múlva ott is hagytam, noha nem állt volna szándékomban. Az első iskolai hét végén közölték ugyanis, hogy a tagozatunkat mégsem indítják el. Felajánlották a szobrász illetve a zenei tagozatot átiratkozási lehetőségként, én azonban nem éltem vele, hiszen én grafika és animációtervező tagozatra felvételiztem. Akkor ezt hatalmas bukásként, és teljesen negatívan éltem meg. Egy általános gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat, ahol egyébként életem legrosszabb 4 évét töltöttem el. Nemcsak azért, mert rettenetesen alacsony volt a színvonal minden téren, hanem azért is, mert a művészeti katasztrófa után egy ideig, kb. 2 éven át nem találtam a helyem. Nem láttam már magam művészként, abbahagytam az animációtervezést, a festést, és mindent ami a művészethez kapcsolódott. Egyszerűen már nem éreztem magaménak azt az utat többé. És igazából a baj az volt, hogy teljesen tanácstalan voltam, eltűnt a motivációm. Persze akkor is megvolt a régi terv, a tudomány, a biológia, csak éppen már nem tudtam lelkesedni úgy a tanulásért mint azelőtt. Meg is látszott, a gimi első két évében a megszokott kitűnő bizonyítvány helyett a 3-3,5-ös átlagom volt. Bántott, szégyelltem, tudtam, hogy tudnék jobbat, többet, de a depresszió csúnya dolog. Valahányszor felálltam és elhatároztam, hogy na mostantól visszaszerzem a régi önmagam, előjött a sarokból és szépen visszarántott. Utáltam az iskolát, mindent ami benne történt. A diákok 90%-a melegedni járt be, a tanárok ezt látván mind lejjebb és lejjebb adtak az amúgy sem túl magas színvonalból, én pedig nézegetve a felvételi honlapokat úgy gondoltam, hogy mindegy mit tennék, amit itt kapok tudás, nem lenne elég. (Nem is tévedtem nagyot egyébként.) Minderre rátett egy lapáttal egy hosszabb betegség, amelyből meggyógyultam ugyan, de cserébe a hiányzásokért az osztályfőnököm az ott töltött időm hátralévő részében végig gyűlölt, és ezt nem is rejtette véka alá. Mivel a matematika tanár is ő volt, szándékosan adott rosszabb jegyeket, mindenbe belekötött, és ez addig fajult, hogy pszichológushoz fordultam, aki ugyan végtelen rendes volt, de a problémán nem tudott segíteni. A változás tizenegyedik osztályban jött. Akkor kellett ugyanis fakultációt választani. Akkor ismertem meg az új biológia tanárnőt. Ő volt az, aki 2 év után közel 45 perc alatt visszarántott az útra. Pedig nem tett semmi különlegeset. Csupán annyi történt, hogy azt a 45 percet úgy töltötte ki, hogy látszott rajta az a fajta lelkesedés amit az ember a tudomány iránt érezhet ha igazán érdekli. Látszott rajta, hogy nem csak  azért csinálja amit csinál, hogy felvegye a fizetését, hanem azért mert elkötelezett a biológia tudománya  és a tanári pálya felé. Ha valaki kérdezett valamit készségesen elmagyarázta, és végig fenntartotta egy 35 fős osztály figyelmét pusztán azzal, hogy a fotoszintézisről beszélt. Emlékszem, hogy sok idő után az volt az első óra amiről mosolyogva távoztam. Feljelentkeztem hozzá fakultációra, illetve még történelem és informatika faktokra is, és eldöntöttem, hogy kerül amibe kerül, de kutató leszek. Onnantól kezdve igazából nem volt megállás, tele voltam különórákkal, faktokkal, éjjel 1-2-ig tanultam nap nap után 2 éven keresztül. Nem fogok hazudni, tizenkettedik végére már nagyon fáradt voltam. Voltak napok amikor csak otthon maradtam, mert nem volt energiám felkelni. Na, persze nem csoda reggel 7-kor már nem voltam otthon és este 6-ra értem haza, majd még utána sokszor éjjelbe nyúlóan tanultam. Eljött a ballagás, és emlékszem milyen megkönnyebbülést éreztem akkor amikor kisétáltam a kapun az utolsó napon. Kicsit durva hasonlat talán, de úgy éreztem magam mint aki börtönből szabadul. Jött az érettségi, ami szintén nem volt könnyű, de megcsináltam, ráadásul kitűnő eredménnyel. Akkor már volt két nyelvvizsgám is, szóval 90%-ig biztos voltam benne, hogy sikerül a felvételi. Első helyre a pszichológiát jelöltem, másodikként a biológiát de akkor még Szegeden. Ugyanis ezt a két szakot szerettem volna párhuzamosan csinálni, persze mivel pszichológiára nehezebb jóval bejutni, az volt az első helyen, gondoltam ha felvesznek közben beadom a jelentkezést újra biológiára, és minden jó lesz. Mégis, egy pár ponttal lemaradtam, és így végül sok gondolkodás, külföldi lehetőségek mérlegelése után úgy döntöttem kihagyok egy évet. Újra érettségiztem 2 tárgyból emelt szinten, csináltam mégegy nyelvvizsgát és újra beadtam a jelentkezésemet. Közben találtam egy jó átmeneti munkalehetőséget, illetve megszereztem a jogosítványt is. Ekkor már a biológiát jelöltem első helyre és már az ELTE-n, fel is vettek. Nagyon boldog voltam, úgy éreztem magam mint aki elsőként ért be a célvonalba egy futóversenyen. Persze, voltak kételyeim, hogy menni fog-e, hogy képes leszek-e teljesen egyedül feltalálni magam és élni egy teljesen új városban, új környezetben? De sikerült, igazából meglepően könnyen. Ez erőt adott, és tessék, haladok végre azon az úton amin mindig is kellett volna. Hálás vagyok a szüleimnek, amiért végig támogattak és támogatnak mindenben, hogy szeretnek és hisznek bennem, és büüszke vagyok magamra, arra amit eddig elértem. Azért írtam mindezt ide le most, mert kaptunk egy levelet az egyetemtől, hogy szeptembertől tantermi oktatásra készüljünk. Aminek nagyon örülök, hiszen a laborgyakorlatokat másképp nem tudták volna megtartani és akkor valószínűleg passziválnom kellett volna. Viszont ezzel együtt, megint lakást keresek, szeptembertől megint költözöm, megint távol leszek a családomtól, a nyugodt településünktől, a megszokott, csendes környezetemtől. Ezért aztán néha a semmiből előjön a szorongás, hogy mi lesz, hogy lesz, menni fog-e, de tudjátok mit? Tudom, hogy menni fog. Csak néha meg kell győznöm magam erről. Azt hiszem ez a poszt is részben e célból született. Másrészt viszont azért is, mert tudom, hogy így a ponthatárok kihirdetése után, sokan el vannak keseredve, nem tudják hogyan tovább. Ha bárki aki most ebben a helyzetben van ezt olvassa, tudjátok, hogy nem vagytok egyedül. Hogy bizony nem mindenkinek olyan egyenes az útja. Jöhetnek nehézségek, akadályok az életben, sőt, jönnek is, mindenki életében vannak bonyolultabb és könnyebb fejezetek. De ha tényleg igazán akartok valamit, ne adjátok fel. Klisés tudom, de ez az igazság. Ne adjátok fel az álmaitokat, egyszerűen csak keressetek egy másik utat ami elvezet titeket hozzájuk. Nem lesz könnyű, de megéri.